Taylor Sheridan nevét néhány éve legfeljebb a kedd esti zsarusorozatok fanatikusabb rajongói ismerhették. Ki gondolta volna akkoriban, hogy az apróbb televíziós mellékszerepek és egy elfeledett Fűrész-utánérzés ledirigálása után után néhány évtizeddel Sheridan két zseniális forgatókönyvvel rúgja be az ajtót, a harmadikat pedig már ő maga viheti vászonra. A Sicario és a Hell or High Water vitathatatlanul az elmúlt évek legjobbjai között vannak, az újabb filmet így nemcsak hevesen vártuk, de már kiforrott szerzői darabként számoltunk vele. Bár a Wind River – Gyilkos nyomon végül egyértelműen elmarad a két korábbi mestermű mögött, Sheridan kiugró tehetségéhez továbbra sem férhet kétség.
Nyilván adja magát trilógiaként vizsgálni az író-rendező három történetét, melyek elsősorban a helyszínek, a karakterek és a felmutatott erkölcsi példázatok miatt mutatnak szoros rokonságot. A mexikói határ és a világvégi texasi puszta után ezúttal is Amerika leszakadó és elfeledett részén, egy fagyos wyomingi indián rezervátumban járunk. Hőseink most is végletes határhelyzetben léteznek, míg azonban a Sicario és a Hell or High Water esetében látszólag van miért harcolni, itt már csak “a hó és a csend” az, amiért küzdeni lehet. A por és a rozsda után ezúttal a jég eszi meg a lelket: a társadalom peremén vegetáló őslakosok és a súlyos veszteséget cipelő főszereplő egyetlen lehetősége, hogy megpróbálnak együtt létezni a kegyetlen mínuszokkal, hóviharokkal és ragadozókkal teli vadonnal.
