Végképp belezuhantunk a fehér nyúl üregébe. Természetfelettivel csak lépésről lépésre kokettáló kisvárosi krimiből az első perctől totális metafizikai rémálommá vált a nagy hatású sorozat idei revivalje. Lynch kiengedte a kezéből a gyeplőt, miután a Showtime a korlátlan auteurködés carte blanche-át garantálva biztosított neki büdzsét és 18 epizódot.
Amíg az 1990 és 1991 között futó nyitó évadok főként a Kék bársony leszármazottai, jelezve a megfoghatóból az ismeretlenbe csúszó karakterek vesszőfutását, addig az új felvonás rögtön az első perctől rizikós, experimentális, avantgárd, így a Lost Highway, a Mulholland Drive, valamint az Inland Empire – és természetesen a pokolian nyugtalanító prequel, a Tűz, jöjj velem! – kínálkoznak tetszetős párhuzamként. Sutba hajítják a nézői elvárásokat: a 2017-es Twin Peaks cselekményorientált narratívát, ok-okozatiságot nagy ívben lesajnáló lázálom. Pszichedelikus-szürreális atmoszférája történetrétegek garmadával kecsegtet, rengeteg interpretációt enged, miközben az úgy-ahogy összetákolható meseszövés továbbra is az ember örök pszichózisait, halálos ösztöneit helyezi centrumba. Itt már az egész mikrouniverzum egy hatalmas Vörös Szoba, nem is kell alábukni az alvilágba. A Radírfejre is kacsintó fekete-fehér 8. rész onirikus tripje genezissel, aranygömbbel, favágókkal, szétpasszírozott koponyával, szájba kúszó rovarral, atomdetonációval, a „This is the water…” kezdetű szabadverssel maga a konformizmus pofájába bökött középső ujj, Monica Bellucci rév-cameója láttán Luis Bunuel örömmel ugrana a levegőbe.
