Ernest Cline 2011-ben megjelent bestsellere jelzésértékű tünete a geekkultúra egyre masszívabb fősodorbeli dominanciájának. A Ready Player One nemcsak az egykori X-generációs kívülállóknak szolgáltatott igazságot, de akaratlanul is nagyon elkapta az uralkodó korszellemet. A popkultúra persze már jó ideje felismerte a közönség köré húzott fikciós univerzumok gigantikus lehetőségeit, így ami egykor a fanatikusok belügyének számított, ma az egyik legvonzóbb árucikk. Az átlagízlés elutasításából és a mélyebb megértésből táplálkozó rajongói hozzáállás paradox mód nemcsak kimondottan divatossá vált, de a különféle meta-univerzumok és burjánzó utaláshálók egyértelműen ezt a fajta befogadói magatartást jutalmazzák.
A Ready Player One önparódia határáig (na jó, néha azon is túl) merészkedő kocka-fantáziájában a sivár valóság helyett mindenki egy virtuális valóságban tölti az idejét, sőt itt csak az lehet kiválasztott, aki megérti és követi az excentrikus Alkotó tömegkultúrális ízlését. Cline írása nemcsak azért nagyon érzékletes, mert a fanatikus rajongást és a mértéktelen popfogyasztást avatja a legfontosabb erényekké, de a gonosz vállalattal leszámoló maroknyi különc harca is legalább ennyire ellentmondásos. Az önálló egyéniségek és a profitra vadászó hadsereg fiktív összecsapása sajátos fénytörést kap mostanság, hisz az információhoz egyre inkább csak az egykori különcök és garázsokban bütykölő kockák hatalmasra hízott cégein keresztül férhetünk hozzá. A Ready Player One alapanyagából tehát rengeteg izgalmas irányba el lehetett volna indulni, de mivel az adaptációra Steven Spielberg jelentkezett be, nagyjából lehetett sejteni, mire számíthatunk.
