A szocialista Magyarország túl szűk hely volt ahhoz, hogy a krimibe illő nagyformátumú bűn elférjen benne.
Az 1949-ben államosított magyar filmgyártás korántsem vonzódott a bűnügyi filmek zsáneréhez, majd húsz évbe tellett, míg az első szocialista krimi filmvászonra került.
Kezdetben volt a szabotázs
„Nem ez a módja, Holub elvtárs! Előbb majd… szembenézünk Vargával.”
Pedig Holub elvtárs már ütésre emelné az öklét.
A bölcs intelem, mint annyiszor, most is párttitkári szájból szól, magyar filmben halljuk, Herskó Város alattjában, mely az ötvenhármas évtől számított köztes időben készült: Sztálin már halott, de a Kádár kor még odébb van.
A mondat jelentése: ne üsse meg a leleplezett szabotőrt az öntudatra ébredt metróépítő keszonmunkás spontán felindulásból, azt majd odabent intézik a kék parolis elvtársak. Amúgy az első pofont, legalábbis ezekben a filmekben, lehet „szembenézésnek” nevezni. Majdnem szó szerint. Szinte nem is eufemizmus. Mert mi történik? A szabotőrt mindig a rászegeződő első éles tekintet és az első ökölbeszoruló kéz látványa bírja szóra. Ettől van az, hogy bár a szabotázsfilm az ötvenes évek olyan önálló filmzsánere, melynek középpontjában bűnügy áll, és formálisan nyomozás is tartozik hozzá – de soha nem krimi. A szabotőrt ugyanis mindig a „szembenézés” leplezi le. És nem azért, mert a kor hazai forgatókönyvírói ne tudtak volna kigondolni egy intellektuálisan penge, és verekedni (nem csak verni) képes ÁVH-s őrnagyot, amit azután eljátszhatott volna, mondjuk az ifjú Gábor Miklós. Csakhogy egy ilyen film hibásan közvetítette volna a műfaj lényegéből következő „eszmei üzenetet”. Hogy tudni illik, az új rend ellensége nem azért lepleződik le, mert ott és akkor egy nála okosabb, vagy nála keményebb öklű bűnüldözőbe botlik. Ha így volna, az azt jelentené, hogy a kommunizmus győzelme csak a jókor jó helyen felbukkanó egyén képességein múlik. Vagyis olyasmin, amiért krimit nézünk, olvasunk.
A szabotőr lebukásának „szükségszerűnek” kell lennie. Például munkások kicsiny csoportja vádló tekintetét a fúrótornyot megrongáló gyilkosra szegezi (Gyarmat a föld alatt, 1951), és a gyilkos összeomlik. Máskor elég egyetlen „szembenéző” tekintet, ha az a Pártot képviseli: „Tudjuk, ki vagy!” Ezt a Teljes gőzzel katartikus fináléjában, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, tényleg ÁVH-s őrnagy mondja a gyanús múltú vasúti mérnöknek. (Máriássy Félix, 1951). Jelentése: „azt nem tudjuk, hogyan akarod kisiklatni a vonatot most, de azt igen, mit tettél-tehettél valamikor régen.” Ennyi tudás pedig ebben a rövid életű műfajtorzóban éppen elég. Elég a szabotőrnek is: ott rögtön összeomlik. Vagyis, ahogy az a bizonyos Varga, nem állja a „szembenézést”, ahogy majd a pofonokat sem az Andrássy úti pincében.
