Mobilkamera, YouTube, chat, FaceTime, szex. Az Inkubátor Programban készült FOMO testközelből mutatja be a Z-generáció életét.
Eredetileg a halállal való szembenézésről szólt volna a FOMO, ahogy a kisfilmjeid is az emberi végességgel foglalkoztak. Miért foglalkoztat egy huszonéves rendezőt ennyire intenzíven az elmúlás?
Az önmagunkkal való szembenézés és a felelősségvállalás foglalkoztat. A halál motívuma kapcsán is az ezzel kapcsolatos emberi esendőségeket igyekeztem körüljárni. Valószínűleg azért, mert sok helyzetben gyávának érzem magam, miközben felháborít, hogy az emberek az interneten hajlamosak megmondani a tutit anélkül, hogy a valóságban felelősséget vállalnának a tetteikért. Eredetileg a FOMO-ban is egy haláleset állt az események hátterében – a főhősnek elhunytak balesetben a szülei, és fel kellett dolgoznia, hogy egyedül maradt –, de az írás során úgy éreztem, hogy ez a konfliktus el van távolodva attól a formanyelvi és történetmesélési koncepciótól, amit meg akartunk valósítani a filmben. Egy pont után lefagyott az alkotói folyamat, és ugyanazokat a köröket futottuk le a társírómmal, Csaba Bálinttal, úgyhogy bevontam egy új írót, Kerékgyártó Yvonne-t, akivel újraépítettük a történetet a környezetemben megtörtént, gyakran látott szituációkból olyanná, ami jobban passzolt a filmhez.
Miért a Z- és miért nem az Y-generációról forgattál, amelybe 27 éves fejjel te is tartozol?
Mert közelebb érzem magam ehhez a korosztályhoz, mint a sajátomhoz. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant az elmúlt tíz év egyik legjobb magyar filmjének tartom, de a harmincasok problémakörét, a szerelmi tétovázásokat és a felnövés problémakörét még egyáltalán nem érzem sajátomnak.
