Öltönyös urak és kosztümös hölgyek vacsoráznak egy tengerparti étteremben. Jókedvűek, harsányak, ugratják egymást – látszik, hogy közös politikai családba, egy zárt, belterjes közösségbe tartoznak. Rodrigo Sorogoyen író-rendező nem érez rá késztetést, hogy fokozatosan vezesse be nézőjét ebbe a világba, magától értetődőnek veszi, hogy a közönség ismeri a rendszert és ezeket a típusfigurákat, ami – a film tucatnyi Goya-díja és jelölése mellett – jól illusztrálja, hogy mennyire penetráns lehet a spanyol politikát átható korrupció.
A Spanyolországon kívüli nézőknek nehezebb dolguk van, ha dekódolni akarják az összes utalást, vagy ha csak meg szeretnék érteni, pontosan milyen üzelmeket is folytatnak a konkrétan meg nem nevezett párt tagjai. Az viszont a teljes kép ismerete nélkül is egyértelmű, hogy Manuel alelnök, akit a párt vezetője négyszemközt, maffiafilmbe illő jelenetben az utódjának jelöl ki, nyakig sáros. Amikor nyilvánosságra került egy inkrimináló hangfelvétel, amit többek közt egy luxusjacht fedélzetén rögzítettek, még bízik benne, hogy el tudja simítani a botrányt, de rövid úton kiderül, hogy elvtársai a bűnbak szerepét szánják neki.
