Szoktak dühösen vitatkozni egy híres bohócról? Fellini utóélete kiszámíthatatlan lenne, ha nem hagyta volna ránk Rómát.
Az Amarcord egyik jelenetében kappanhangú, sovány öregember nagy gesztenyefa tetejére mászik, és onnan ordítja világgá beteljesületlen vágyát: „Nőt akarok, nőt akarok!” Le sem jönne addig, míg nem kap nőt. Rokonai ott könyörögnek a fa alatt. A család bolondházból szökött nagybácsija az, kamasz szerzeteslélek, a vágy rebellise. Úgy emlékszem, egy szigorú, törpe apáca hozza le a földre.
Mindenkinek, nekem is volt Trafikosnőm, Saraghinám és féltve őrzöm a magam Amarcordját. Amikor Fellini meghalt, velem éppen egy inkább fiatal korban szokásos szomorú eset végjátéka zajlott. Halála külföldön ért, bár nem Rómában. Éjjel hallottam idegen nyelven a rádióban. Ilyenkor sokan babonára hajlanak – én is. Sejtettem, hogy halála az én történetemben sem hoz majd jó fordulatot: nem is hozott. Saját történetemet sürgősen el kellett felednem.
Egyre többet gondoltam a bolond nagybácsira. Aztán vettem magamnak a bátorságot, hogy én is felmásszam a magam nagy gesztenyefájára, és hangosan kiabáljam: „Rómát akarok, Rómát akarok!” Ez a város néhány mozinemzedék számára Fellinihez tartozik. Itáliában megtapsolják a híres halottakat, az ő gyászmenetét tízezrek ünnepelték. A halála is vigasztaló, akárcsak egész életműve.
