James Bondnak nem csak veszedelmes küldetéseit kellett túlélnie, hanem az elmúlt félévszázad gyakori trendváltásait is.
007-es – a megfilmesített mesterkém – azzal kezdte, hogy lekésett a hidegháborúról. Mármint az igazi, Hruscsov-beszéd előtti kemény-változatról, amihez Hollywood is hozzátette a magáét az ötvenes években – John Wayne játszotta FBI-ügynökkel, szép bűnös-bűnbánó szovjet pilótanőkkel, és persze a vörös diverzánsok minden fajtájával, akik vagy a Vasfüggöny mögül vagy a Tejút túloldaláról jöttek, mint mondjuk a „Dolog”, vagy a „Testrablók”: nem hiába hívták ezeket a neonszínekben pompázó esztendőket odaát mégiscsak szörnykorszaknak.
Míg a filmváltozatok késtek, a Bond-regények – Ian Fleming bestsellerjei – ettől még jó időben, jó helyen voltak és például az amerikai olvasó számára két főértéket biztosan kínáltak. Az egyik otthonosan ismerősnek számított saját tucat-filmjeiből: ez a vörös veszély démonizálása. A másik viszont az óvilágból importált újdonság: elegáns, mahagóni-árnylat egy tényleg neonszínű, műanyag-és gyorsétterem hívő korszakban, melyben a Bond-regények hőse minőség-kultusszal, gourmand ízléssel, brit akcentussal és európai műveltséggel dolgozik. Ezzel a tulajdonságkoktéllal harcolni a szabad világ védelmében pedig a Dashiell Hammett köpönyegéből előbúvó kőbunkó kémelhárítók – úgyis, mint pozitív, de film-noir hősök – kultusz-éveiben nagyon is újdonságnak számít, és az angol közönség mellett az amerikaiak is megsüvegelik. De mindez csak a könyvbeli Bondra érvényes, a filmváltozat továbbra is kockázattal jár, és egyetlen túl korán jött, 1953-as tévéfilm-kísérletet leszámítva, ezt a kockázatot néhány fagypont közeli, szuperhatalmi erődemonstrációktól riadalmas éven át senki sem vállalta.
