Egy szkeccsfilm akkor igazán jó, ha közben akaratlanul is elfelejtjük, hogy valójában szkeccsfilmet nézünk. A Békeidő esetében ez a kitétel ugyan nem teljesül, azaz egy-két ötlet gyengébb a többinél, a kilógó szálak valahogy mégis jól passzolnak az összképhez. Hajdu Szabolcsék egymáshoz hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó epizódjai egy jellegzetes hangulatot ragadnak meg, amihez a maguk módján az egyenetlenségeik is hozzátesznek. Az abszolút független finanszírozásban készült és rendhagyó módon bemutatott film az “itt és most” komplex érzésének erős sűrítménye.
A Békeidő nemcsak a konkrétumok szintjén aktuális, hanem mélyebben is képes elkapni valamit az uralkodó közhangulatból. A háttérben folyamatosan visszhangzó propaganda, a tüntetők és rendőrök, a színházi közeg epizódjai egészen közvetlenül, az intimebb kapcsolati és családi mini drámák pedig nyilván áttételesebben kapcsolódnak a valóságunkhoz. Az egyetlen éjszaka alatt játszódó, egy-egy szereplővel vagy helyszínnel egymásba fonódó történetekből valósággal sugárzik a krónikus frusztráció érzése.
