A francia provokatőr mindig ugyanazt a filmet forgatja le, most is a virtuóz formakezelésben találja meg magát.
Húsz évvel ezelőtti nagyjátékfilmes bemutatkozása, az Egy mindenki ellen óta Gaspar Noé provokációban és botránykeltésben utazik. A debütfilm címe szerzői program és önbeteljesítő jóslat egyben: a kétezres években a francia horror felfutását hozó, de a művészfilmes piaccal is szoros kapcsolatokat ápoló „új extrémizmus” előbb beérte, majd lecsengésével ismét magára hagyta Noét, aki 2018-ban is ugyanazokkal az eszközökkel és ambíciókkal dolgozik, mint pályakezdőként. Noé volna az idősödő férfi, aki ottfelejtette magát a szórakozóhely táncparkettjén, vagy ellenkezőleg: ő csinálná a bulit, ahová a fiatalok is be-benéznek? A kellemetlen és a tiszteletreméltó opció között az dönt, mennyire jó az aktuális filmje.
A partimetafora azért tűnik helytállónak, mert az Eksztázis is egy fergetegesen induló, majd nagyon hamar rémálomba forduló buli történetét meséli el. A baljós felütésben vérző ember vonszolja magát a hóban, a főcím után viszont hosszú, dokumentumszerű inzertek következnek. Táncosok nyilatkoznak arról egy meghallgatáson, miért választották a szakmájukat, hogyan képzelik el az életüket, mit tennének meg az érvényesülésért (fenyegető spoiler: nagyjából mindent). Körülöttük a kilencvenes évek popkultúrájának emblémái, kultfilmek videókazettán, jelezve, hogy Noé saját fiatalságának éveibe helyezi a történetet. A videós bejátszások lényege, ahogy az ezután induló, véget nem érő bulijeleneteké is, a túlzás: Noé olyan sokáig beszélteti a figuráit, amíg őszinte monológjaik unalmas hablatyolásnak nem tűnnek. Később a táncpróbát követő bulin vitatják meg, ki kit dugna meg a társulatból. A párbeszédek hosszúak és laposak, Noé drámai sűrítés helyett inkább kilopja a feszültséget az izgalmasan induló szituációkból is, felidézve a rossz drogos trip élményét, ami a zsizsegő indítás után hamar fárasztóvá, repetitívvé és lidércnyomásszerűvé válik.
