A halászó-vadászó rablógazdaságra hangolt magyar vadkapitalizmus számtalan ikonikus figurája közül kétségtelenül Ambrus Attiláról lehet és kell filmet készíteni. A Tocsik Mártákkal és Princz Gáborokkal ellentétben ő az egyik legősibb módszerrel nyúlta le a pénzt, ráadásul olyan intézményeket fosztott ki, melyeket a közvélemény gyakran a törvényesített lopással szokott azonosítani. A Viszkis néven elhíresült bűnöző évekig az orránál fogva vezette a rendőrséget is, a simlis csalásokba és milliárdos stiklikbe belefáradó átlagember szemében így Ambrus afféle romantikus hőssé nemesedett. Ha ehhez még hozzádobjuk az erdélyi származást, a traumákkal teli élettörténetet, a jégkorongimádatot és a férfi természetes karizmáját, egy tökéletes sztori alapanyagát kapjuk. Amit persze nagyon könnyű el is barmolni a vásznon, ám itt most szerencsére egyáltalán nem ez történik.
Szinte napra pontosan tizenhét évvel a Kontroll után Antal Nimród ismét bebizonyította, a sajátos magyar viszonyok mennyire érdekes irányokba viszik a vérprofi műfaji építményeket. A rablásokban és az ellentmondásos népszerűségben persze semmi hungarikum nincsen, az akciók előtt állítólagosan elfogyasztott amerikai gabonapárlatban azonban már ott lötyög a sajátosan magyar életérzés: az oly sokszor hivatkozott betyáros virtus, a Döbrögikkel packázó vagányság mítosza. Ambrus sajátosan kelet-európai self-made man, aki a megszerzett pénzt egzotikus utazásokra, drága éttermekre és autókra költötte, azaz egy olyan életre, melyet mézesmadzagként állandóan elhúznak a kisember orra előtt, ám abból végérvényesen ki van rekesztve.
